és ha gondolkodom akkor annak néha jobb hangot adni még akkor is ha ezzel olyan mélységekbe engedek be olyan embereket akiket nem akarok - ahova nem akarok..
vannak nehéz napok amikor nem tudom mi van..
van amikor az ezerszirmú virág életre kel és hullajtja a szirmait mint ősszel a fák a leveleket..
minden egyes elhullott szirom emlékeztet egy kérdésre..egy érzésre..egy vágyra amire választ szeretnék kapni..de ahogy elhullik elfújja abban a pillanatban a szél és lehetetlenné teszi hogy a válasz megérkezzen valaha is..
nem tudok utána futni..mert a lábaim nem engednek..hiába lebegek a föld felett..
mintha csak egy kalitkában lebegnék aminek hiába van nyitva az ajtaja mégsem repüléhetek ki..mert kint nem tudom mi vár..napsütés vagy orkán..
persze innen bentről soha nem fogom megtudni..csak a vágyakozás marad meg hogy ha kirepülnék akkor élhetnék..akkor láthatnék..akkor érezhetnék..
a saját börtönöm rabja vagyok..
vajon örök ítéletet adtam magamnak? életfogytig tartót?
vagy egyszer kaphatok feloldozást magamtól..és hihetem azt hogy nyitva az ajtó?
már magam sem tudom hogy mi az amire igazán vágyom..
jó e ez a börtönrabság vagy tényleg kell a szabadság..