Borongós szombat reggel volt a szobából megállapíthatatlan hőmérséklettel. A nap hol megmutatta magát hol meg szégyenlősen egy felhő mögé bújt. Szürke szemüveget téve az orrára.
Elhatározásra jutottam. Nem ártana beszerezni pár szál frissen vágott virágot.
Ma semmi újítás a szokásos menetrend a megszokott ismeretlen arcokkal, akik addigra már jócskán benépesítették a kockaköves utcákat.
Szeretem a tavaszt. A zsongást, az illatorgiát, amely megszállja ilyenkor az amúgy szürke várost.
Szóval elindultam a piacra. Odaérve célirányosan a mozgólépcső felé vettem az irányt,fel az emeletre a virágokhoz. Végigillatoztam mindet. Magamba szívtam a látványukat. De mégsem szereztem egy szálat sem. Gondoltam akkor ennyi. Irány haza.
De a lábaim nem vittek. Odatámasztottak a korláthoz hogy magával ragadhasson a lenti folyam. A hömpölygő színes világ, a sok gazdát cserélő finomsággal.
Ekkor vettem észre. Kissé szórakozottnak tűnt. Néhány szatyorral felszerelkezve és a virágcsokorral, ami úgy döntött nem tart vele. Hogy ez hírtelen elhatározásból történt, vagy annak a szálnak a lázadása volt - mint utolsó karcsapás a cél előtt - amelyik épp akkor döntött úgy hogy magával rántja a többieket is amikor odanéztem, vagy nem, nem tudom. De tény . Ő, az egyetlen, nem talált akkor új otthonra. Hiába tette meg azt a mérhetetlen hosszú utat a piacig. Valami mégis itt tartotta.
Talán a figyelmetlenség. Talán a saját akarata. Talán valahova máshova vágyott. Szép volt. Narancsosan izzó és eleven. És annyira árva amennyire csak lehet ott lenn a szürke kövön. Azt gondoltam onnan fentről hogy észreveszi és visszafordul érte, de nem. Elment. Otthagyta. Magára. Más valakire bízva a sorsát.
Jött is a másvalaki. De nem tudta mire vélni. Így hát csak felemelte és letette egy közelben álló asztalra.
Senki nem lepődött meg. Senki nem fordult utána. Senki nem akarta hazavinni.
Mégis ő volt a legragyogóbb narancsosan izzó rózsaszál aznap a piacon, elhagyatva egy asztalon.