töredékek

töredékek mint egy süti darabjai amit az élet nevű dobozból vettem ki

Friss topikok

  • valaki&senki: Itt az idő menni kell :( menteni! menteni! ki tudja miért? az idö sürget. később még jól jöhet. ki... (2011.01.30. 10:59) mindennek a vége..
  • fiva: Kedves Szilvia! Még nem írtam, de most kénytelen vagyok. Megnéztem a képeid és nagyon magával rag... (2009.11.22. 19:08) a kisiklott vonat esete....
  • Óperenciás: szervusz szilvia...és jó reggelt... jó, hogy akkor is tudsz írni amikor jól érzed magad...sokat j... (2009.10.10. 15:28) álom és valóság
  • Óperenciás: ...mindig furcsa érzésem volt a jó dolgokkal, érzelmekkel kapcsolatban...nem tudtam miért nem tudo... (2009.10.08. 10:24) az alkotásról..a vágyról..a másról..a fájdalomról..
  • Óperenciás: Valamit megtapasztalni egyben burokban való tartózkodást is igényel...egyébként csak rajtunk múlik... (2009.10.02. 17:07)

Linkblog

HTML

A nyugalom szigetén felejtett könyv

2008.05.26. 20:30 | aszilvia | 1 komment

Bár szinte sosem tudom hányadika van vagy milyen nap, most érdekesen érintett hogy ez egy péntek délutáni történet. Éppen kései ebédemből tartottam hazafelé. Előtte majdnem végkimerülésig tartott séta, melyben fogalmam nincs merre jártam. Talán a mit láttam kérdésre sikeresebben tudnék válaszolni. Szeretem figyelni a körülöttem rohanó világot. Sokszor amikor csak nézek ki a fejemből szinte nem látok mást csak az elsuhanó autókat vagy az emberek folyamát, amint mindenki megy a maga dolgára. Elcsodálkozom, hogy én miért nem tartozom közéjük. Persze nem azért mert kívülálló vagyok, hanem mert nem hagytam magam beszippantani az általános gépezet sodrába. Nekem jó így. Sokan nem értik hogy lehet így élni egyik napról a másikra. De azt gondolom, hogy csak így lehet ÉLNI. Egyéb esetben csak egy alkatrész maradsz a nagy gépben, amit emberek szívmotorja hajt ameddig bírja, aztán ha egy leáll, jön helyette tíz vagy száz másik és ez így megy míg a világ világ. Én ezt nem kérem.
Így hát ezen a péntek délutánon, ahogy hazafelé tartottam kései ebédemből, csak figyeltem a fényeket. A lemenőben tartó nap meleg fényét, amint elárassza a Duna menti házak falait, ablakait, az elsuhanó autókat és parton álló cipőket. Igen a cipőket, amik amolyan emlékműként állnak odaszegezve a partra, hogy örökké eszünkbe véssék mennyire őrültek tudnak lenni az emberek. Persze nem mind. Tudjuk.
Ilyenkor sajnálom, hogy nem viszem magammal mindenhova a fényképezőgépet. A fények nem mindig megfelelőek. Van hogy amikor meg megfelelőek, az idő nem alkalmas. De ez már csak így esett. Gép hiányában belső fotót voltam kénytelen készíteni és hagyni, hogy hasson rám a pillanat szépsége. Elképzelni hogy festene egy kellően jól megkomponált képen az a sok pár cipő. Elmerengtem kicsit, de a lábam vitt tovább. A lemenő nappal enyhe szél is párosult, így összehúztam magamon a kabátom. Át a hídon. Szeretem a várost. Szeretem a hangulatát. A titkait. A sok idegen arcot. Hogy magam is szinte idegennek érezhetem közöttük. Mint egy nyaralás emlékképeslapja.
Megálltam a híd közepén érezni a szél simogatását. Szinte elhallgatnak az autók körülöttem. Már nem hallom ahogy várják türelmetlenül egymáshoz érve, hogy átjussanak a túloldalra. Azt remélve, hogy az a megváltás szigete felé viszi őket. De nem. Csak újabb robot felé. De már a napi robotot igyekeznek kitörölni, mint utolsó emlékképet a fejükből. Már csak az előttük álló útra koncentrálnak. Én meg csak állok a hídon magamban idegen arcokkal körülvéve.
Épp egy hajó siklik el a híd alatt. Figyelem ahogy sziesztáznak rajta. Kényelmes napágyakban.  Irigylem talán őket, de nincs miért.
A hatalmas kőoszlopok, amik megtörik a víz folyamát csak állnak és tartják a terhet. Rohanó embermilliók terheit. Nem igen értik. Nem is igen gondolkoznak. Csak állnak hisz ez a dolguk. Fodrokat rajzolva a vízre. Terelni a cseppeket lágyan de sebesen útjuk felé. Ki tudja hova rohannak, mint odafent az átutazók.
És ekkor vettem észre a nyugalom szigetét. Mint egy véletlenül kiemelkedve a fodrok közül. A lehetetlennel dacolva, fényrevágyó apró fa tövében egy ottfelejtett könyvvel. Ki lakhat ezen a szigeten? - tettem fel magamnak a kérdést. Persze válaszra nem várva.
A könyv melynek lapjait eső áztatta és szél szárította nap mint nap. Mégis nyitva, mint akit csak épp egy italért távozott gazdája hagyott ott. Várt. Kitartóan és már már érthetetlenül. De kire? Hírtelen azon kezdtem el gondolkozni vajon van e lehetséges járható út amin meg lehetne közelítene a kis szigetet. De nem találtam semmit. Se egy lépcsőt, se egy lejárót.
Így hagytam, hogy a fantáziámra bízva, kis történetbe ágyazva töltsön el derűvel ezen a péntek délutánon, a nyugalom szigetén ottfelejtett könyv hangulata. S bár a fejemben ott motoszkált, hogy mi lehet a sorokra írva.
Talán mégis véletlenül került oda. Talán valaki épp a híd közepén állt meg olvasni és rácsodálkozva a város szépségére kiejtette kezéből és épp a szigeten landolt. De hasonlatosan nem találva hozzá vezető utat, fájdalmasan elbúcsúzott tőle. Vagy talán egy arra sétáló hajóról esett ki. Talán a víz sodorta valahonnan. Valamit mindig visz a víz.
Nem tudhatom. Nem is tudom. De megörökítettem magamnak a pillanatot. Talán egyszer gazdára talál mint bennem a kép.


 

A bejegyzés trackback címe:

https://aszilvia.blog.hu/api/trackback/id/tr38489192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Koren Béla 2008.08.19. 06:04:01

Szia.

Megtaláltad a könyvet......
Most keresed hozzá a zseblámpát, hogy eltud olvasni....
Pedig nem kell nincs sötét,,,,hisz látsz itt vagyok,,,,,
Csak nyisd ki a szemed légyszíves....láss.....
Érezz...